Kilátás

Na az most nincs. Csak kilátástalanság. Megint eljött az az időszak, amikor minden rossznak tűnik. Pedig nem az. Ilyenkor nem látom a jó dolgokat. Meg hogy rosszabb is lehetne. ÉS csak a nők tudnak így elborítani. Most is ez történt. De lehet, hogy nem is tévedek. Jogos ez az érzés. Nincs értelme a munkának, a terveknek, hogy ha nincs aki szeressen, várjon, szeressen látni, ölelni, akinek FONTOS vagyok, mint férfi. Tegnap éjjel semmit nem aludtam. Reggel el lettem küldve egy kedves levélben melegebb égtájakra. De tényleg kedves levél volt, tőle telhetően megtett mindent, hogy ne bántson meg. Legalább ezt értékelhetném. De végül is ezt értékelem is. Ha nincs is a tudatomban, akkor is. Ennél csak rosszabbul szokták. Eltűnnek és nem jelentkeznek, nem veszik fel többet a telefont, zavarba jönnek, ha találkozunk, stb. Ritka az emberi hozzáállás, de az utóbbi kettő már ilyen volt.
Szóval nem aludtam tegnap éjjel. Előtte csikkről gyújtottam: igyekeztem lerombolni minden addig felépített rendszert, keretet. Merthogy mostmár minek megint. Kiért, miért? Ebből is látszik, hogy nem magamnak épültek. A legtöbb dolgom nem magamnak épült azt hiszem. Meg fogom tanulni a hamar talpra állást, mielőtt lebontanék mindent és újra kezdhetném építeni. Holnap már csinálom újra. Nem leszek a magam ellensége. Nem akarnak rosszat, csak nem lesznek belém szerelmesek. Ezt túl kell élni. Még ha ilyen NŐ csak fényévente egyszer jön az életembe. Leírva semmi, érezve nehéz súly. Nagyon nehéz...