Unalom

Utánaolvastam az U N A L O M - nak, amit jelenleg a legnagyobb problémám. Persze ez "csak" egy tünet, nem egy betegség, de nagyon rossz dolog unatkozni. Azért unatkozom, mert nincs autentikus vágyam, aminek megvalósításáért tenni tudnék valamit. Vagy van elképzelésem a vágyamról, de az nem tetszik, ezért szorongok tőle. Ezt a folyamatot valaki így írta le:

„Izgatott vagyok. Ha megengedem magamnak, hogy ez az izgatottság folytatódjon, szorongani fogok. Így azt mondom magamnak, nem is vagyok izgatott, nem is akarok semmit tenni. Ezzel egy időben, mindazonáltal, érzem, hogy akarok tenni valamit, de elfelejtettem az eredeti célomat és nem tudom, mit akarok tenni. A külvilág tegyen valamit, hogy megszabadítson a feszültségemtől, anélkül hogy szoronganék. Tegyen valamit, de úgy, hogy nem én vállalom a felelősséget érte. El kell, hogy terelje a figyelmemet, azért, hogy eléggé távolinak érezzem magam eredeti célomtól. A lehetetlenre kérem: vezesse le feszültségemet a drive folyamat [normális lefolyása] nélkül.”

Az egzisztenciális nézőpontú szerzők abból indulnak ki, hogy az unalom elsődlegesen annak az eredménye, hogy képtelenek vagyunk értelmes létet kialakítani. Sartre (1947), a legismertebb európai egzisztencialista filozófus, úgy véli, hogy az életnek nincs a priori értelme, az egyén maga kreálja meg azt életében. Minden pillanatban felelősek vagyunk azért, hogy célt válasszunk életszituációnkhoz, így az unott ember mintha másra várna a tekintetben, hogy életét megtöltse értelemmel.

O’Connor (1967) egyet ért ezzel az alapállással, és azzal egészíti ki, hogy általában azért kerüljük az unalom által felkínált belátást a szabadság és felelősség lehetőségébe, mert a jelentés-, és értékadásra felhívó követelés saját bensőnkben túl nyomasztó.

Emiatt választásaink leginkább passzív és átgondolatlan válaszok a környezeti nyomásra.

Straus (1980) számára az unalom egy gát a valamivé válás (becoming) útján. A valamivé válás azt jelenti, hogy haladunk a jövő felé; céljaink vannak, amiket aktualizálni akarunk. Amikor ez a folyamat gátolt, az emberek képtelenek jelentéssel teli jövőt látni maguk előtt, képtelenek magukat folyamatként látni, ehelyett egy előre meghatározott tárgynak észlelik magukat. A jelent elvágtuk a jövőtől.

Érdekes volt még ezen kívül olvasni ahogy leírják azt a folyamatot, ami bennem is lejátszódik éppen:

Az életunalom fenomenológiai módszerrel kapott általános pszichológiai struktúrája, amely más módszerek esetében megegyezne a jelenség magyarázatával a következő:

1.A résztvevők kezdetben aktívnak és érdeklődőnek élték meg magukat. Voltak életcéljaik, amelyek felé törekedtek. Ezeket a célokat elérhetőnek látták, bár gyakran alábecsülték az elérésükhöz szükséges erőfeszítést.

2.Mindazonáltal, a különböző projektek – legyenek azok tanulással, munkával, párkapcsolattal kapcsolatos – kezdeti fázisában megakadtak, valami olyan tényező vagy esemény miatt, amit saját kontrolljukon kívülinek tulajdonítottak.

3.Elfordultak eredeti céljuktól, látszólag kevés ellenállást mutatva. Elkerülték azokat az utakat, melyeket járva ki kellett volna állni eredeti elképzelésük mellett, hogy azokat követni tudják. Kompromisszumot kötöttek, amelyet a rájuk kényszerítés érzésével igazoltak. Ezek a célok azonban nem olyanok voltak, amit eredetileg választottak volna.

4.A résztvevők egyfajta érzelmi ambivalenciát fejlesztettek ki magukban. Tudatosan átélték a haragot azok iránt, akik – úgy érezték – rájuk kényszeríttették a döntést, és okolták is ezért őket. Nem tudatosult azonban bennük saját maguk iránt érzett, és saját maguk felé irányuló haragjuk, ezeket ignorálták, vagy nem reflektáltak rájuk. Ezek az érzések azonban tovább dolgoztak bennük.

5.Mikor elkezdtek dolgozni az új projekten és megakadtak abban is, nem tudták teljes erejüket bedobni ahhoz, hogy képesek legyenek folytatni. Ekkor frusztrációt éreztek. Eleinte megpróbáltak új megközelítéseket, de hamarosan ugyanazokat a sikertelen módszereket próbálták újra és újra, amely zsákutcába vezették őket.

6.Unottnak látták magukat, nem láttak semmiféle előrehaladást, túlterheltnek és szerencsétlennek érezték magukat. Fantáziáltak a megoldási lehetőségekről és mástól várták a megmentést, nem maguktól. Passzív és elkerülő álláspontot vettek föl projektjeikkel és életükkel kapcsolatban.

7.Életük egyre több aspektusát kezdték unni (generalizálás), olyan területeket is, amelyeket annak előtte élveztek. Ezt fel is ismerték, és bár volt elképzelésük arról, hogy mivel változtathatnák meg unalmukat, nem érezték a magbiztosságot azok megtételéhez. Negatív anticipációval éltek az alternatív lehetőségek irányában, miszerint azok is unalmassá válnának idővel, így tehát minek bajlódni velük.

8.Egyre inkább tudatába kerültek az eddig rejtőző haragjuknak maguk iránt; most már nem lehetett tagadni azt. Ezek az érzések szétoszlatták az eddig meglévő magabiztosságukat és életörömüket, amit az unalom beállta előtt éreztek magukban. Ennek ellenére nem kezdeményeztek korrektív lépéseket, hanem az elkerülő mintát erősítették.

9.Ezen a ponton elkezdték megkérdőjelezni saját identitásukat, kezdtek önmaguktól, régi önmaguktól elidegenedni. Nem annak az aktív, érdeklődő, célokért küzdő embernek látták magukat, mint előtte, hanem kezdtek valaki olyanná válni, amik nem ők voltak.

10.Az identitásválság ürességhez vezetett. Míg az unalomelőtti énjük „felszívódott”, nem jött semmi, ami azt helyettesíthetné. Vákuum keletkezett. Nem tudtak mit kezdeni magukkal, és nem is vetítettek előre lehetőségeket. A hiábavalóság érzése ülte meg őket, nem láttak jövőbeli irányokat. Elvesztették a hitüket magukban, a korlátok nyilvánvalóbbá váltak, mint a lehetőségek.

11. Elkezdtek nemtörődömmé válni, és amikor apátiát éreztek, úgy kezdtek viselkedni, ami nem állt érdekükben, más szóval, destruktív tendenciák mutatkoztak.

A pozitív változás tipikusan akkor állt be, amikor valaki más rábírta őket, vagy az elvesztett állások, felbomlott házasságok tudata olyan erőssé vált, hogy újra aktív cselekvőkét kellett látni magukat, hogy valahogy kijussanak a helyzetből. Életükben újra aktív résztvevőként szerepeltek.

Új célokat alkottak, most már olyanokat, amelyek nem a korábbi fantasztikus, elérhetetlen típusba tartoztak, hanem megvalósíthatók voltak. Új jövők sejlettek föl és nem érezték magukat többé unottnak. Eddig azonban hosszú út vezetett.