nahát

Hát ez igen! Egy újabb felismerés magammal kapcsolatban: úgy látom az embereket, amilyennek akarom. Amilyenre szükségem van. A végsőkig tudom színezni őket, rózsaszínre, amíg végül ők mondják be néha az unalmast. Ezexerint nagyon nem akarok egyedül lenni. Nagyon lusta vagyok egyedül lenni. Mindenkiben megrögzötten keresem a jót, amíg csak be nem bizonyosodik, hogy nincs is benne, csak én akartam, hogy legyen. Hát ez unalmas. És nehéz beismerni, hogy az illető egy hülye. Mondjuk hál az égnek ilyen nem sok van. Most volt egy. A totális rossz. Igazából nem hibáztathatom pedig. Aki hülye, az hülye. Mint én. Mert azt akartam, hogy ne legyen az. A végletekig reménykedtem, hogy nem az. Szóval én vagyok a hülye, vaqgya lusta, vagy a gyáva. Arról én nem thetek, hogy ő ilyen. Lehet, hogy a szex miatt csinálom ezt csak. HOgy legyen kivel dugni. Lehet, hogy én is ugyanolyan vagyok mint ő, csak szofisztikáltabb formában. De a cél ugyanaz: mindig legyen meg a napi betevő. Hát ezt én sem értem még egyelőre. Jó, mondjuk tényleg azt hittem, hogy meg tudm változtatni, hogy tudom motiválni. Hm. Pedig hetek óta tudom, hogy nem, mert azóta csak olyan jeleket adott. Most legyek rá mérges? De nem lehetek, mert nekem itt egy dolgom van: hinni annak, amit látok, tapasztalok, érzek, és annak megfelelően tenni. De nem teszem. Próbálkozom. Még nem értem, hogy miért. Vagy nem akarom érteni, vagy nem tudom. Ehhez idő kell. És nehéz dolgok ezek. De meg lehet tudni. Valahogy. És akkor talán jobb lesz.

De jó lenne elküldeni az annyába. Ááá, most nem tudok tisztán gondolkodni, és ilyenkor nem szabad cselekedni. Várni kell. Mintha semmi sem történt volna. Megint egyedül lenni. De rossz az. De kell, kell, kell. Nincs más választás. Csak megélni a holnapot, hittel, bizakodással. Ilyen nehéz ez tényleg. De kár. Nagyon nehéz egyedül lenni. Nem szeretkezni, nem ölelni. Snassz. Mi a helyes út? Ez. Megtanulni egyedül lenni, és nem beleesni a hibába, amit ő is elkövet. Függni valakiktől. Valakitől. Hogy nem lehet függeni egyszerre, de mégis nem antiszociálissá válni. Mi a középút. Ezt kell megtalálnom. Eztz a dolgot is szét lehet szedni részleteire. Ezt fogom legközelebb tenni. Ennyi mára. Nem volt jó ez a nap. Nyámm. Benyeltem.

Sok mindenről nem esett szó, nagyon rossz, amikor nem dörgölheted a másik fejéhez a dolgokat, mert lepereg róla, nem haggya. Benned ragad akkor. De addig kell eljutni, hogy ez nem is kell nekem feltétlenül ahhoz, hogy megkönnyebbüljek. Mert én úgyis tudom, nem kell a megerősítés. De jobb, ha elmondhatom. Pedig csak tudomásul kell venni és annak megfelelpen cselekedni. Eredmény: megint egyedül, magányosan. Nem ölel senki, nem ölelhetsz senkit, nem mondhatod el neki a napodat, ami bánt és ami izgat és aminek örülsz és ami érdekel. Magadban kell tartanod. De miért kéne ezt feltétlenül egy nőnek elmondanod, mikor erre ott vannak a barátok is, vagy mi a fene. ezt sem értem. Ez is még rejtély. Sok a rejtély. De egy biztos: nagyon le kell mondani valakinek. Valakinek el kell mondani. És lassan kell építkezni. Napról napra. Elkezdeni kimászni a gödörből. Egyedül. Nem másra hárítani. De ha elmondom valakinbek, attól nem hárítom rá, nem? Az attól függ. ezt érezni kell. Ebben mindenki más. Hm.

Az nehéz, hogy munka után nincs kihez fordulni, mert nem tudok hova bizalommal, addig, amíg érzem, hogy nqgy szükségem van rá. Ha már nem érzem, akor nem függök tőle, és akkor ugyanúgy odafordulok, de az már más.

Most azért beszéltem több, mint egy órát Vele,mert nem bírtam elviuselni, hogy csak ugy elengedett. Simánbőven. Vagy mert tényleg nehezen engedek el embereket. Mert mi az hogy én hibáztam. Nem szeretm elismerni és vállalni a következményit. Az baj, hogy nem érzem az igazi megbánást. Talán nem merem? Mer akkor mi lenne? Nem tudom hogy kell erről gondolkodni. De jobb lett volna vele együtt gondolkodni ilyen dolgokról. De ő még nem akar ilyenkeről gondolkodni. Nem törődik vele, hogy megbánt-e valakit. Kár is ezt magyarázni. Mi van ha nem magyarázom. akkor megint beleesek ugyanabba a hibába? Vagy fárasztó ezen gondolkodni? Nme is tudom, lehet hogy csak el kell fogadni és rögtön továbblépni és nem visszanézni. Van nekem ebbe egyáltalán beleszólásom? Abba hogy a másik hogy viselkedik? Ja, én tehetek érte, de ahhoz az kell, hogy ő is azt akarja, hogy legyünk együtt és hosszú távon alakítsuk jól ezt a Mi-t. HA nem is akarja, és ez látszik is, akkor minek rágörcsölni? Hát mert hátha jobb belátásra tér. Hátha megérti. Ez mindenkinek sajnos egyéni döntése, hogy meddig megy el. Meddig hisz. Ha viszont véget vet neki, akkor nem szabad visszatekinteni, legalábbis azonnal nem. Csak fél év múlva vagy ilyesmi. Bár ott a csábítás, hogy gondolkozzunk rajta, fürödjünk a szarban, újra és újra, nap mint nap. Ahelyett, hogy vállalnánk, hogy fáradsággal új utakat próbálunk és tanulunk a hibánkból és megpróbálunk más dolgokkal foglalkozni, maik jók, és ha nem tudjuk mik azok, akkor a feladat: megkeresni őket. Mitől érzem jól magam? Mitől lesz jó a napom? Ó, bár lehetne valakiel együtt jó a napom. Csináljuk együtt. A csajommal. Mert az intimitást vágyom, az ölelkezést. Úgy teljes a nap. De ez valamiért mégsem működik. Hogy miért, arra nem ma fog fény derülni. holnap meló, ezt is el kell fogadni, van egy anyagi része is az életnek, nem lehet mindig a mamára számítani. Pénzt kell keresni, helyt kell állni, még akkor is, ha utána nincs kivel kipihenni magam. Mertt a barátok most nem adják meg a pihenés lehetőségét. Most már össze kell magam szednem és elkezdeni dolgozni az életemen. Hogy elérjem azt a sok mindent, amit most leírtam. De ez olyan izzadságszagű. Honnan fogom kapni hozzá az energiát. az meberek kikerülhetetlenek. Zöldágra kell velük vergődni, különben magányos leszek. Maradok. És még sok minden, nagyon összetett, pedig régen sokkal egyszerűbbnem tünt. Annyi mindenen kell gondolkodni, de ugyanakkor annyi mindent kéne spontán is megcsinálni. Hú, ez félelmetes. A sok ismeretlen, bizonytalan dolog. És a sok munka, ami vele jár. A sok nélkülözés. A sok kitartás. Fárasztó. Nagyon.

Jajj, de nehéz. Segítség!!!!!!!!!!