Na már megint. Ülök itthon, és már megint nincs kedvem menni sehova. A fejtetőm lángol, a lábfejem mint a jég, és mindehhez egy jó kis gyomorgörcs. De kérdem: mi a franctól? Tegnapelőtt végre jót dumáltam két haverommal, és leittuk magunkat a sárga földig. Tegnap aztán végre találkoztam a volt csajszimmal, és eltöltöttünk egy szuper estét amiből aztán éjszaka lett stb. Hát ez aztán igazán ajándék, vagy mi. Aztán tegnap edzettem egy jót, miután pedig ittam a gödörnél a csapattársakkal. De már valahogy ott éreztem, hogy valami nincs rendben, nem sikerült elengedni magam, pedig aztán igazán jó fej emberek voltak. Ma meg újabb "randi" a lánnyal, ami megint jól sikerült, sőt még szinte jobban, és bár tudom, hogy nem szabad rágerjednem, azért nehéz ellene küzdeni. Na de ezzel nincs is baj. Akkor mi a baj? Nagyon kéne tudni. Az állapot az olyan, hogy legszívesebben aludnék, de nem vagyok álmos, csak tompa, és nem is tudok aludni. Mert ott bent tele vagyok energiával, ami nem tud kiszabadulni valamitől. Pedig csak egy nagy robbanás kéne, egy intenzív dózis boldogság,amibe belekapaszkodnék, és kihúzna a szarból. Mint amikor az ember félálomban vann és húzza a mély, és már levegőt se kap, fel kéne ébredni és összeszedi minden erejét és felébreszti magát és nem engedi magát vissza abba a rossz állapotba, ahova ha visszabénul, akkor megfullad. Vagy egy jó kis bőgés is jól jönne, de addig meg el kell jutni. El kell kapják az érzelmek.
Ahhoz, hogy mongyuk lemenjek a szórakozóhelyre, ahol most épp kb. az összes haverom ott ül, az kéne, hogy legyen bennem valami kíváncsiság, vagy mongyuk akarjak csajozni vagy leinni magam vagy akármi. Na de semmit nem érzek, és ezért ülni kell itthon, mert erőltetni meg nem érdemes. Az ki van írva az arcomra. Hát ez van...